Garázskapuk vagy Premier League? – A magyar utánpótlás „vaksága”
Kovács Bendegúz (AZ Alkmaar) magyarországi kálváriája tökéletes példája az eredménykényszer félreértelmezésének. A hazai képzésben gyakran a fizikálisan korábban érő, „készebb” gyerekeket favorizálják, mert velük könnyebb behúzni a hétvégi pontokat. Eközben a későn érő, de technikailag és intelligenciában jobb adottságú tehetségek a padon végzik, mert aktuális fizikai hátrányuk miatt nem garantálják az azonnali győzelmet.
Ugyanezt a vakfoltot láttuk Kerkez Milos esetében is. A mai Liverpool-hátvéd 16 évesen próbajátékon járt a Puskás Akadémiánál, de az ítélet: nem tartottak rá igényt. Hornyák Zsolt vezetőedző utólag elismerte, hogy Kerkezt akkoriban „túl alacsonynak és vékonynak” találták. A rendszer ismét a centik csapdájába esett: nem látták meg benne azt az elképesztő képességet pl. dinamikát gyorsaságot és dacot, ami azóta a világ legerősebb bajnokságáig repítette. Milos végül Győrön és az AC Milanon keresztül bizonyította.
Nagy Ádám labdarúgó pályafutásában több olyan pont is volt, ahol a közvélemény vagy a szakma egy része szkeptikus volt vele szemben, de ő rácáfolt ezekre a véleményekre:A „leírt” tehetség: Fiatalon kétszer is közel állt ahhoz, hogy végleg abbahagyja a futballt. Kezdetben nem tartották elég jónak a hagyományos akadémiai keretek között, és sokáig csak a futsalban (Aramis SE) láttak benne fantáziát. Míg sok tehetséget 16-17 évesen már kikiáltanak sztárnak, ő „későn érő” típus volt, aki csak 21 éves kora körül vált stabil NB I-es játékossá. A szkeptikusok ekkor már hajlamosak voltak elkönyvelni őt egy átlagos játékosnak, de ő egyetlen szezon alatt a válogatott alapemberévé
- Fizikai adottságok: Karrierje elején sokan tartottak tőle, hogy vékony testalkata és látszólagos fizikai törékenysége miatt nem fogja bírni a nemzetközi topligák (Serie A, Championship) és a válogatott szintű ütközések intenzitását. Ezzel szemben bebizonyította, hogy kimagasló állóképességével, intelligens helyezkedésével és taktikai fegyelmével fizikailag is felveszi a versenyt a legerősebb ellenfelekkel.
Hasonló sors jutott Varga Barnabásnak is. Szombathelyen 14–15 évesen azért nem játszatták, mert fizikálisan elmaradt a társaitól. A mellőzött tehetség végül Ausztriába, az ötödosztályba menekült, ahol segédmunkásként, garázskapuk szerelésével kereste meg a kenyerét. A sors iróniája, hogy a rendszerből „kiköpött” Varga végül 26 évesen debütált az NB I-ben, majd válogatott és gólkirály lett. Az ő útja is bizonyítja: a hazai utánpótlás gyakran képtelen felismerni a valódi potenciált a pillanatnyi fizikum mögött.
A zágrábi recept: Modrić vs. a „centik és kilók”
Hogy lehet ezt másképp is, azt a horvát modell – élén a Dinamo Zagrebbel – mutatja meg. Ők nem a jelent, hanem a jövőt nézik. Luka Modrićot gyerekként saját nevelőegyesülete, a Hajduk Split utasította el, mert „túl kicsi és gyenge” volt. A Dinamo viszont nem az izmokat, hanem a „futballistaagyat” kereste benne.
Zágrábban akkor is beteszik a tehetséget a csapatba, ha fizikálisan elmarad a többiektől – még akkor is, ha emiatt az ificsapat épp kikap. Mert ott tudják: a cél a piacképes felnőtt játékos, nem az U15-ös trófea. Ahogy Ivan Kepcija, a Dinamo korábbi alelnöke fogalmazott: „Az eredmény csak egy apró részlete az egész képnek. Akit csak ez érdekel, az a szurkoló. Mi nem szurkolók vagyunk, hanem profik.”
Meddig pazarlunk még? – Üzenet az akadémiáknak
Kovács Bendegúz története szerencsére sínen van, de ez nem a hazai rendszernek, hanem édesapja tudatosságának köszönhető. Ahogy Kerkez Milos és Varga Barnabás esete is mutatja: a magyar rendszerben ők nem miattunk, hanem a hibáink ellenére lettek sikeresek.
Hány olyan „Milosunk” és „Barnánk” tűnt el a süllyesztőben, akik mögött nem állt ott egy mindenre elszánt család?
Itt az ideje feltenni a kérdést a hazai szakmának:
Mire vagyunk büszkébbek? Egy vitrinben porosodó ifjúsági kupára, amit fizikálisan korán érő, de később elszürkülő gyerekekkel nyertünk meg, vagy egy olyan játékosra, aki 20 évesen a Premier League-ben fut ki a pályára?
Mire vagyunk büszkébbek? Egy vitrinben porosodó ifjúsági kupára, amit fizikálisan korán érő, de később elszürkülő gyerekekkel nyertünk meg, vagy egy olyan játékosra, aki 20 évesen a Premier League-ben fut ki a pályára?
Amíg a magyar utánpótlásban fontosabb a hétvégi győzelem, mint az egyéni fejlesztés, addig továbbra is a szerencsén múlik minden. Legyetek végre ti is „profik”, ne csak „szurkolók”, akik az eredményjelzőt bámulják!
